A lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kis emberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változtatásra. A lehetetlen nem tény. Hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás. Hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló pillanat. A lehetetlen nem létezik...

Nagyon elgondolkoztam ezen az idézeten, amikor elolvastam. Milyen igaz! Csak a belső félelmeink választanak el minket a teljes boldogságtól. Félünk mindentől, ami változást hozhat, ezért kijelentjük: ez lehetetlen. Mi lenne, ha megpróbálnánk legyőzni a félelmünket és megpróbálni azt, amire mindig is vágytunk? Ezekre a kérdésekre próbálok választ találni, ami nagyon nehéz. Már nem vagyok gyerek, de felnőtt sem. Még gyermeki a lelkem, de a gondolataim egy felnőtté. Melyikre hallgassak: a bennem élő kislányra, vagy a felnőttre? És melyik mit mond?
Soha nem felejtem el, amikor kislányként a tükör előtt álltam, de nem azért, mert magamat csodáltam volna (nem is igazán volt kit) hanem mert néztem magam, ahogy énekelek. 5 éves voltam: a tükör előtt álldogálva írtam első dalomat-angolul. Persze még nem is tudtam ezen a nyelven. De valahogy a szívembe jött a dal, és hiába motyogtam hülyeségeket, az volt az én kis dalom-angolul. Szintén ennyi idős voltam, amikor kijelentettem: énekesnő leszek. Míg anyukám elsiklott eme gondolat felett ( a kislányok 50%-a énekesnő akar lenni, a maradék 50% pedig hercegnő) addig én nagyon is komolyan vettem. Együttest akartam alapítani, csak egy problémám volt: szervezőképességem egyenlő volt a nullával, de ne várjunk túl sokat egy 5 évestől. A kert végén berendeztem a karámunkat: Papp Ritás poszterrel (akkor ő volt a cool)
és úgy tettem, mintha tudnék gitározni. És vártam.Vártam, hogy valaki beszálljon a csapatba. Így visszagondolva azonban talán nem is ez volt az, amire igazán váratm. Sokkal inkább az, hogy a családom észrevegye: tényleg az éneklés az életcélom, ez az, amit csinálni akarok.
Nagymamámmal gyakran beszéltünk erről a témáról. Szerinte az énekesek arra vannak "kárhoztatva", hogy vagy szeretik őket, vagy nem. Vagy meg tudnak élni ebből, vagy nem. Egy ideig el is fogadtam a véleményét, azonban nem bírtam éneklés nélkül. És akkor mi van, ha nem kapok pénzt? A hangsúly azon van, hogy az emberek szeretik-e azt, amit csinálok, vagy sem, nem? Talán mama látta, hogy ez az egész énekesdi nem csupán egy gyerekes álom, hanem több annál. Sokkal több.
Múltak az évek, és egyre jobban fejlődött a hangom. Persze ez annak is köszönhető volt, hogy folyamatosan énekeltem, ami azért megmunkálta a hangomat rendesen. Mégis állandóan csak azt kérdezgettem mindenkitől: jó a hangom? Sosem voltam tisztába az értékeimmel, mindig úgy éreztem: kevés vagyok. Ezért kellett a megerősítés, ami egy idő után kezdett unalmassá válni.
Így belegondolva, ez a legnagyobb bajom. Hogy nem érzékelem, hogy tehetséges vagyok-e, vagy olyan mint a whhhhy-os csávó a megasztárból. A családtagjaim még szép, hogy dicsérnek, hiszen szeretnek. De mi a helyzet másokkal?
Ez volt az ok, amiért elkezdtem feltölteni a videóimat különböző helyekre. Eddig nagyon sok szép visszajelzést kaptam, amik nagyon jólestek. Tegnap pedig kaptam egy üzenetet, ami végképp jól jött. És ezekért nagyon hálás vagyok. Mert tudom, hogy ezek a vélemények fognak majd hajtani, amikor kiállok a színpadra, hogy megcáfoljam a tényt: ez nem csak egy gyerekkori álom...