Miért szeretem az animéket
2009. március 18., szerda/8:16
Ma rendkívüli módon úgy döntöttem,három fontos dologról szeretnék írni, amit rengeteg ember nem igazán ért meg. Sajnos.
Az első nem más, mint az animék. Imádom őket. Talán egyrészt azért, mert nekik köszönhetem, hogy nem egy sír alatt vagyok most valahol a temetőben...
Volt egy időszak az életemben. Amikor egy hatalmas pofont kaptam egy embertől, akitől sosem vártam volna. Először fel sem fogtam a dolgot, majd miután mégis rájöttem, hogy mi történt, oylan zokogásban törtem ki, mint soha addigi életem során. A szívem tört szét, éreztem. És nem bírtam abbahagyni. A könnyeim már-már betemettek, majd végül, nyugtatóval aludtam el. Fájt minden. Fájt a lélegzet. Amikor másnap reggel felébredtem hirtelen beugrott mi is történt. A sírás környékezett. Egy beszólás miatt.
Attól a pillanattól kezdve nagyon furcsán kezdtem viselkedni. Semmi sem érdekelt, és senki. Csak egy dolog járt az eszemben. A halála. Hogy meghaljon. Hogy minden jóra forduljon. Hogy ne lássam többé azt a mocskos vigyort a fején. Soha. Soha. Soha.
Mindent összetört bennem, ami voltam. Előröl kellett felépítenem mindent, ami voltam. 15 év keserves munkáját tette tönkre egy pillanat alatt...Voltak dolgok, amik kimaradtak az újraépítés során és voltak, amelyek csak akkor kerültek be a szervezetembe. A lelkembe. A szívembe. Valahogy ilyennek képzelem, amikor egy ember újra tanul írni, vagy beszélni. Nekem újra kellett tanulnom ÉREZNI...
Így került be az anime is. Hál'Istennek. Segített kihúzni a csávából, olyan volt, mint egy jó barát, aki bármire képes, csakhogy ismét mosolyogni lásson. Ahogy néztem őket, úgy gyógyultak a sebeim, és szép lassan a szívem is visszaállt a helyes kerékvágásba. Legalábbis azt hittem egy ideig. Ugyanis a felejtés nagy úr...
Az iránta érzett utálat átfordult a saját magam iránti gyűlöletbe. Egyszerűen utáltam, hogy szóba álltam vele, hogy beszéltem vele. Hogy lehettem ilyen hülye, ostoba, buta? Az emlékek pedig folyamatosan kavarogtak. Csak kavarogtak. Már-már beleszédültem mindenbe. Aztán jött az érzés: mi lenne, ha nem volnék? Semmi. Egy hülyével kevesebb. És ez a dolog egyre tovább fajult. Persze a barátaim mit sem tudtak erről. Nem akartam senkinek sem elmondani, túl mély volt minden. Inkább hallgattam. És egyre inkább magamba fordultam. Visszatértek a fóbiáim, a félelmeim, alig ettem, egy dolog volt, amit igazán tettem: sírtam, mindenféle ok nélkül. Ez így ment jó ideig, majd egy nap nem bírtam tovább és mindent elmondtam anyának, hogy hogyan érzek. Ezután már legalább tudtam, hogy van valaki, aki tud róla, hogy mivé is válok...Rengeteg munkával fejeződött be az újjáépítés: bejött az anime, és még két fontos dolog: a kawaii és a lolita japán divatstílusok. Mi köze van ezeknek a témához? Csak annyi, hogy egyszerűen nem volt semmi a szívemben. Teljesen üres volt. A kawaii (japán szó, jelentése aranyos) segített leállni azzal, hogy az aranyos dolgok követőjévé váltam, a sweet lolita pedig szintúgy. Mondhatni japán volt az, ami a lényem legfőbb mozgatórugójává vált. És hálás vagyok neki. Mint anyának. Ez az eset onnan jutott eszembe, hogy az egyik barátnőm egy múltbéli dolog miatt kezd emós lenni. Nekem ezzel nem lenne bajom, mert tudom, milyen fontos az újraépítés, és tudom, min ment át, mégis tudom, hogy az emó nem egy fő irány. Az csak egy megálló, ahol várakozhat az ember, ha nem tud mit tenni. Ha már látja az utat, továbbmehet...
Az első nem más, mint az animék. Imádom őket. Talán egyrészt azért, mert nekik köszönhetem, hogy nem egy sír alatt vagyok most valahol a temetőben...
Volt egy időszak az életemben. Amikor egy hatalmas pofont kaptam egy embertől, akitől sosem vártam volna. Először fel sem fogtam a dolgot, majd miután mégis rájöttem, hogy mi történt, oylan zokogásban törtem ki, mint soha addigi életem során. A szívem tört szét, éreztem. És nem bírtam abbahagyni. A könnyeim már-már betemettek, majd végül, nyugtatóval aludtam el. Fájt minden. Fájt a lélegzet. Amikor másnap reggel felébredtem hirtelen beugrott mi is történt. A sírás környékezett. Egy beszólás miatt.
Attól a pillanattól kezdve nagyon furcsán kezdtem viselkedni. Semmi sem érdekelt, és senki. Csak egy dolog járt az eszemben. A halála. Hogy meghaljon. Hogy minden jóra forduljon. Hogy ne lássam többé azt a mocskos vigyort a fején. Soha. Soha. Soha.
Mindent összetört bennem, ami voltam. Előröl kellett felépítenem mindent, ami voltam. 15 év keserves munkáját tette tönkre egy pillanat alatt...Voltak dolgok, amik kimaradtak az újraépítés során és voltak, amelyek csak akkor kerültek be a szervezetembe. A lelkembe. A szívembe. Valahogy ilyennek képzelem, amikor egy ember újra tanul írni, vagy beszélni. Nekem újra kellett tanulnom ÉREZNI...
Így került be az anime is. Hál'Istennek. Segített kihúzni a csávából, olyan volt, mint egy jó barát, aki bármire képes, csakhogy ismét mosolyogni lásson. Ahogy néztem őket, úgy gyógyultak a sebeim, és szép lassan a szívem is visszaállt a helyes kerékvágásba. Legalábbis azt hittem egy ideig. Ugyanis a felejtés nagy úr...
Az iránta érzett utálat átfordult a saját magam iránti gyűlöletbe. Egyszerűen utáltam, hogy szóba álltam vele, hogy beszéltem vele. Hogy lehettem ilyen hülye, ostoba, buta? Az emlékek pedig folyamatosan kavarogtak. Csak kavarogtak. Már-már beleszédültem mindenbe. Aztán jött az érzés: mi lenne, ha nem volnék? Semmi. Egy hülyével kevesebb. És ez a dolog egyre tovább fajult. Persze a barátaim mit sem tudtak erről. Nem akartam senkinek sem elmondani, túl mély volt minden. Inkább hallgattam. És egyre inkább magamba fordultam. Visszatértek a fóbiáim, a félelmeim, alig ettem, egy dolog volt, amit igazán tettem: sírtam, mindenféle ok nélkül. Ez így ment jó ideig, majd egy nap nem bírtam tovább és mindent elmondtam anyának, hogy hogyan érzek. Ezután már legalább tudtam, hogy van valaki, aki tud róla, hogy mivé is válok...Rengeteg munkával fejeződött be az újjáépítés: bejött az anime, és még két fontos dolog: a kawaii és a lolita japán divatstílusok. Mi köze van ezeknek a témához? Csak annyi, hogy egyszerűen nem volt semmi a szívemben. Teljesen üres volt. A kawaii (japán szó, jelentése aranyos) segített leállni azzal, hogy az aranyos dolgok követőjévé váltam, a sweet lolita pedig szintúgy. Mondhatni japán volt az, ami a lényem legfőbb mozgatórugójává vált. És hálás vagyok neki. Mint anyának. Ez az eset onnan jutott eszembe, hogy az egyik barátnőm egy múltbéli dolog miatt kezd emós lenni. Nekem ezzel nem lenne bajom, mert tudom, milyen fontos az újraépítés, és tudom, min ment át, mégis tudom, hogy az emó nem egy fő irány. Az csak egy megálló, ahol várakozhat az ember, ha nem tud mit tenni. Ha már látja az utat, továbbmehet...
Címkék: anime, japán, kawaii, lolita
ms. yep
Amikor fáj valami mélyen, legbelül, csak énekelj. Nem baj, ha halkan dúdolsz, s nem baj, ha ordítasz.
Amikor fáj valamim mélyen, legbelül, csak papírra vetem az érzéseimet, s a könnyek tisztára mossák lelkemet.
Amikor megnyugszom, előveszem lelkem írását, s könnyek közt éneklem a szöveget. Mert a lelkemből ered...
Amiket szeretek
Anime,Bleach, Ayumi Hamasaki, Eper, Málnaszörp, Rózsaszín, Gyerekes cuccok, JPop, Visual Kei, Nelly Furtado, LM.C, Hell yeah...
Amikor fáj valamim mélyen, legbelül, csak papírra vetem az érzéseimet, s a könnyek tisztára mossák lelkemet.
Amikor megnyugszom, előveszem lelkem írását, s könnyek közt éneklem a szöveget. Mert a lelkemből ered...
Amiket szeretek
Anime,Bleach, Ayumi Hamasaki, Eper, Málnaszörp, Rózsaszín, Gyerekes cuccok, JPop, Visual Kei, Nelly Furtado, LM.C, Hell yeah...
csip csirip
csetszoba
links
archive
szeptember 2008
október 2008
december 2008
január 2009
február 2009
március 2009
április 2009
május 2009
június 2009
július 2009
augusztus 2009
szeptember 2009
október 2009
november 2009
január 2010
március 2010
május 2010
június 2010
július 2011
credits