Az aluljáró homályában egy öreg bácsika kuporgott a hideg kövön.
Az emberek elmentek mellette. Nem néztek rá, vagy ha mégis, akkor furcsa, semmitmondó tekintetük szinte égetett.Fájt neki ez a tekintet nagyon. Ugyan mit tudják ők, hogy miért van itt. Csak egy koldust látnak, pedig ő több. Ő egy ember, egy ember, akinek ez a sorsa. Belenyugodott. A szíve mégis tele volt fájdalommal. Egy kisfiú megállt előtte ragyogó, kipirult arccal. -Te vagy az télapó? – kérdezte, s szemében huncut fény csillogott. Az ősz, öreg emberke megsimogatta szakállát, majd így válaszolt: -Igen én vagyok. S látva a kisfiú örömét eltűnt belőle a fájdalom és minden rossz emlék, csak a jó maradt. Szívét melegség járta át és boldog volt. Abban a percben talán a legboldogabb a világon.
Fáradtan lecsukta szemeit, amiből egy könnycsepp még utat tört magának. Utolsó könnycsepp. Szép csendben elaludt és reggel mikor rátaláltak, már megfagyott.

Azért választottam ezt a két idézetet, mert sok közük van ahhoz, amiről most írni akarok.
A legtöbb ember csak a külsőségre hajt. Szép vagy? Kellesz. Csúnya vagy? Húzz el, nyomorék.
Mi értelme van, hogy ítélkezünk másról, mindenféle ismeret nélkül?
Életem során rengeteg olyan emberrel találkoztam, akik szépek voltak és helyesek. Kinézetre. De a lelkük maga volt a sötétség. Volt, amely olyan gonosz volt, mint maga az ördög. És hiába volt a tetszetős külső. A másik eset pedig az, amikor valaki szép, de olyan buta, hogy az eltompítja csodálatos szépségét. Persze, mivel a legtöbb embernek ez kell, ezért ez nem baj. Sőt: a mai világban minél butább valaki és szebb, annál jobban kell: az ilyeneket könnyű kihasználni.
Rengetegszer gondolkozom azon, vajon én miért nem kellettem még eddig senkinek?
Talán a kinézetem miatt. Talán, mert nem vagyok butuska és mert van véleményem. Talán csupán azért, mert nagyon eltérő vagyok a korombeli lányoktól. Talán, mert...
Talán, ha valaki észrevenné, milyen tartalmas is vagyok, nem érdekelné a külsőm, nem törődne azzal, hogy milyen az orrom, és milyen defektjeim vannak...
Talán elfogadna olyannak, amilyen vagyok, annak, AKI ÉS AMI VAGYOK és nem küldene plasztikai műtétekre, hogy szabassam át a fejem. Nem lehetek olyan rossz ember, mert vannak barátaim és ragaszkodó vagyok...
A legszörnyűbb az egészben, hogy amíg kislány voltam, csak az járt az eszembe, hogy milyen jó lesz, ha majd tinédzser leszek és járhatok valakivel. Ez eddig még nem történt meg. És talán nem hiába. Meg kellett tanulnom ugyanis valami fontos dolgot. Ha valaki régen kérdezett volna, hogy mi a fontosabb, a külső, vagy a belső, akkor gondolkodás nélkül az elsőt választottam volna. Ma viszont csak a másodikat tudnám mondani. Ha valakinek vonz a belsője, miért kéne mással törődni, nem?
Sokak szerint nagyon gyerekes vagyok. Talán csupán azért, mert még nem éltem át azokat a dolgokat, amiket a korombeli lányok már igen. Talán azért állok egy 14 éves szintjén megrökönyödve, mert kimaradtak azok a dolgok az életemből, amik egy tinit igazán tinivé tesznek, mégis, egyszerre vagyok boldog és szomorú: így, 14 évesként ugyanis még látom mindenben a csodát és a viccet. És ha azt mondják: te komolyan 17 éves vagy és ilyen komolytalan? csak egyféle lehet a válasz: inkább legyek ilyen vidám, mint savanyú citrom, akár te...:)